A szelek, a vizek és az ember változatos tájformákat alakított ki a Dél-Alföldön. Ez a Kárpát-medence közepe - Szarvason áll ennek emléke -, ezért, amikor évmilliók alatt a környező hegyek vizeit ide vezető folyók feltöltötték, legfinomabban szemcsézett hordalékukat rakták le itt. A Duna, a Tisza, a Körösök és a Maros terjedelmes hordalékkúpokat építettek lelassult folyásukkal; óriás kanyarjaikkal új és új medret mélyítve maguknak, az elhagyott vízjárásokban pedig változatos élővilágot hagytak hátra.

A szárazra került felszínekről az erős szelek a finom port messzire röpítették. Ott, ahol a dús fűtakaró megkötötte a kicsiny szemcséket, lösz alakult ki. Másutt a durvább törmelékből futóhomok jött létre. Az eltérő alapkőzeten különböző élőhelyek, lösz- és homokpuszták biztosítják a növény- és állatvilág életfeltételeit. A táj alakításába később beavatkozott az ember is. Falut épített már hétezer évvel ezelőtt, amiről Hódmezővásárhely határában Gorzsa, Kökénydomb, Kopáncs leletei vallanak. Talán temetkezési célra óriási halmokat emelt főként a Tiszántúlon - ma ezeket kunhalmoknak mondjuk. Ha belegondolunk, hogy egy-egy közepes méretű halom akár százezer köbméter földből épült, fel kell tételeznünk a szállítóeszközök, a társadalmi szervezettség jelentős fejlettségét négy-ötezer évvel ezelőtt. Az idő tájt, amikor a piramisokat is építették.

Amikor azt mondjuk: "történelem alakította táj", az ember beavatkozását minősítjük, vagy éppenséggel jelenlétét hiányoljuk. Az elnéptelenedés következménye például a török kiűzésének idejére, a XVII. századra bekövetkezett dél-alföldi pusztásodás. A természet visszavette birodalmát, vadvizek, mocsarak, nádasok, puszták és ingoványok fogadták az új honfoglalókat. Csaknem ott kellett kezdeniük, mint a honfoglalás idején - félig nomád állattenyésztéssel.

Az itt élő ember azonban bebizonyította, hogy képes az elkövetett hibák helyrehozatalára. A Duna-Tisza közi erdős-ligetes-homokos pusztaságon a XVIII-XIX. sz. fordulóján a mértéktelen erdőirtások következtében "megmozdult a homok". Összefogva a széllel, a tájalakító embertől újra visszavette birodalmát. Akkor az ember válaszul "hozott bele akácfát, nyárfát, erdőt, eperfát, gyümölcsfát és szőlőt. Rászorította a szelet, hogy úgy tegyen, mint a gátfutó: mire nekiszaladna igazán, át kell ugrania az eléje rakott akadályt. Ha meg nem is állítja a fa, a homokot nem viheti magával, mert az ereje gyöngül. s a gyökér nemcsak megkapaszkodik a homokban, magához is köti." (Horváth Dezső)

E táj arculatát a XIX. században változtatta meg leginkább az ember, amikor a folyókat - kanyarulataikat átvágva - gátak közé szorította, s felgyorsította folyásukat. Óriási területek váltak így gazdálkodásra alkalmassá. A panorámaútként is szolgáló töltéseken belül az "élő" ágak - ökológiai folyosót alkotva - megőrizték élővilágukat. A folyóvíztől gáttal elrekesztett holtágaik pedig öntözővízként, ivóvíztartalékként, halastavakként, partjaik üdülőterületekként szolgálják tovább a tájalakító embert.

A Duna-Tisza köze puszta maradt, ám nem tengersík vidék. Régióbeli legnagyobb területe a Kiskunság - nevét a történelem adta. A XIII. században betelepült és a magyarságba beolvadt kunok egyik szállásterülete volt. Szabad és hullámos futóhomok-felszínek váltakoznak itt homokpuszta-gyepekkel, borókás nyárligetekkel, az akácosok időszakosan vízzel borított, szikes tócsákkal, zsombékos tocsogókkal. Van itt persze Petőfi pusztájából is. Végtelen a róna Apajon, a Csongrád melletti Bokroson, s jutott belőle a Tiszántúlra is, például Kardoskút környékére.

Még változatosabbnak látja a pusztát, aki nem rest meghajlítani térdét, hogy érzékelhesse: az 5-10 centiméteres szintkülönbség, padkamagasság itt olyan különbség, mint a hegyekben 50-100 méter. Más a vegetáció fent és lent, s a hangyaleső tölcsérei olyan "kráterek", mint a víznyelő mélyedések a mészkőhegyek között. Nem is véletlen, hogy a pusztát tarkázó, színes gyümölcsöskerteket, bár alig emelkednek a sík fölé, "högyeknek" nevezik szerte a Kiskunságban.

A két folyó közén másfajta tájélmény a szinte asztallap simaságú, lösszel fedett, országhatáron túlnyúló, kiváló termőképességű, "beteg, boros, bús lomha Bácska" - ahogy Kosztolányi látta. A 30-40 kilométeresre is kiszélesedő, Duna menti sáv, a Solti-síkság és a Kalocsai-Sárköz a török hódoltság korában - lakóinak búvóhelyet nem kínálhatván - szinte teljesen lakatlanná, utána aztán soknemzetségűvé vált. S megint más Bugac, ahol a legtovább maradt meg a hajdani nomád pásztorkodás, a külterjes állattartás.

A tiszántúli Békés-Csanádi löszhát az ország egyik legtermékenyebb vidéke, kiváló agráradottságokkal és gazdaságokkal. A török kiűzése utáni puszta térség itt változott a leggyorsabban gazdag kultúrtájjá.

A Tiszántúl délkeleti szöge, a Körös-Maros köze északon a Körösök vidékével (a Kis- és a Nagy-Sárréttel ) szomszédos. A Viharsarok elnevezés elsősorban agrármozgalmaival kapcsolatban használatos. Itt jött létre a mezőhegyesi Királyi Ménesbirtok, s e tájon, a megszelídített folyók mentén született meg egyik hungarikumunk, a besztercei szilva. A Körösök partján, a páratelt levegőben nincs kényszerérés, a szilva zamata a tökéletest könnyen eléri, s utolérhetetlen ízharmónia létrehozását ígéri az ilyet aszalni, ebből lekvárt, pálinkát főzni.

Északon határos a régió területével az ország legszárazabb vidéke, a Nagykunság - a Tisza és a Hármas-Körös között. A kanyargó folyók, a lefűződött holtágak, morotvák, a galériaerdők szabdalta tiszántúli táj vízparti üdülőhelyeit, artézi meleg vízre települt fürdőit a júliusi 22 fokos átlaghőmérséklettel jellemezhető klíma is vonzóvá teszi.

Forrás:http://www.vendegvaro.hu/geo?geoid=4