A Dél-Alföld települései közül már igen korán óriási előnyre tettek szert, amelyek nemcsak a legfontosabb árucikkekkel, hanem megfelelő közlekedési kapcsolatokkal, folyami átkelőhellyel is rendelkeztek. Ilyen árucikk volt a só mint királyi monopólium, a hal, a gabona, a jószág és a bor. Általuk vált e vidék legfontosabb városává e szerepkörét máig megőrizve Szeged.

A Dél-Alföld etnikai sokszínűsége a XVIII-XIX. században teljesedett ki. A magyarokhoz és a magyarságba akkorra már beolvadt kunokhoz újabb népcsoportok csatlakoztak. Előbb a szultáni városok által kibocsátott rajok, aztán a Duna mentén és Kelet-Békésben németek, Békéscsaba környékén szlovákok, Méhkeréken és Battonya környékén románok. Baja és Szeged vonzáskörzetében szerbek, bunyevácok, sokácok tarkázzák a régió sokszínű etnikai virágját.

E sokszínűség a településformákban is tükröződik. A telepes falvak általában mérnöki "alkotások", előre megrajzolt, kimért utcarendszerrel, szemben a magyar "ősfalvakkal", amelyek az adott természeti viszonyok között természetes módon növekedtek, a lélekszám gyarapodása és a lakosok igényei szerint. Ezekből a falvakból csak a Duna és a Tisza menti mocsarak-vizek között maradt néhány hírmondó.

A méretekben nem tér vissza a középkori kis falu. A nagy lélekszámú, később a falu tágas határába kirajzó, tanyákat alapító (a török kort is átvészelni képes) településforma lett e táj jellemzője. Erős, igyekvő faluközösségek alakultak, amelyek az urasághoz fűződő kapcsolatok lazításában, a piaci kapcsolatok építésében és a polgári fejlődésben érdekeltek. Várossá is válnak, többek között a magyar Orosháza, a sváb Bácsalmás, a vegyes lakosságú Mezőberény és Elek, a szlovák Tótkomlós, Szarvas és Kiskőrös. Várossá fejlődött az egykori tanyaközpontok közül is több, pl. Izsák, Kecel, Lajosmizse. Ez az ország legnagyobb tanyás térsége, ahol a lakó és munkahely egybeesésének eredménye az intenzív mezőgazdasági kultúra. A legtöbb ember azonban kétlaki. A "termelőüzem" mellett falusi, városi házat tart fenn. A lakosság kétharmada városban, a régi mezővárosok mai utódaiban él, így ez a régió az ország leginkább városiasodott része.

A táj népi építkezésében a leggyakoribbak a helyben hozzáférhető építőanyagok: a vályog, a sár, némi fa, a nád és a gyékény. A folyókhoz közelebb, ahova a nemesebb faanyagok könnyebben eljutottak, változatos deszka oromdíszek hirdették a gazda tehetősségét és igényességét. A sváb telepesek inkább a vakolatdíszes házvégekkel, és a tornácok megépítésével tették megkülönböztethetővé házaikat. A szlovákoknál a faoszlopos, olykor csipkeszerű, deszkadekorációs podsztyenya az utcafrontra, a végfalra kerül.

A deszkaoromzatok legnagyobb számban a "szögedi nemzet" (Bálint Sándor) területén maradtak fönn napsugárdíszítéssel. A kör alakú vagy négyszögletes szellőzőnyílás a házvég felső harmadában van, innen indulnak a szélesedő sugárdeszkák. Az alsó sáv gyakran zsalugáteres, rekeszes díszítést kap. A "szöbb lögyön, mint a szomszédéké" megrendelői óhaj e díszes oromzatok rendkívüli változatosságát hagyományozta az utókorra.

Kétféle törekvés él egyszerre e táj lakóiban. Az egyik saját jellegzetességeik minél harsányabb, minél megkülönböztetőbb jegyeinek kimunkálása. Erre a házvégeken, tornácokon, kerítéseken kívül a legalkalmasabbak a szintén sokak által látható ünnepi viseletek, a hímzések. A kalocsaiban és a szerb fémhímzésekben az egymás túllicitálásának szándéka is benne rejlik. Lakodalmakkor az újasszony bútorát (hozományát) lovas kocsin szállítva mintegy közszemlére tették. Talán ez is oka, hogy e táj festett bútorai nemcsak országosan tartoznak a legszebbek közé, hanem a legnagyobb európai gyűjteményekben is előkelő helyet kaptak.

"A tálas lelke tele van a mező és a virágoskertek virágaival és leveles száraival... csak a szép vezeti, csak a szépet keresi, s ha elkészül egy-egy edény, bírálva szemléli, forgatja egy ideig" - fogalmazza meg az alkotói lelkiállapotot Kiss Lajos néprajztudós.

A népi alkotókedv és az egymásra licitálás büszkesége tetten érhető a lószerszámok és karikás ostorok fonásaiban, sallangjaiban és bőrrózsáiban. Ott van a kovácsmesterek "bevert" díszítéseiben, a baltákon, sarlókon, a kocsivasalásokban. A fafaragók formagazdagsága nem vetekedhet ugyan a dunántúliakéval, mívességük azonban - ahogyan megmunkálják a napi használati tárgyakat, a kékfestők vagy mézeskalácsosok dúcait - igen. A vessző-, gyékény- és szalmamunkák a gazdag alapanyag-ellátás okán is máig éltetik a táj piacra is dolgozó népi kismestereit,többek között Tápén és Makón.

A táj lakóinak másik természetes törekvése a faluközösségben és a tágabb közösségben együtt élők tudatos vagy ösztönös egymásra hatása nyelvben és kultúrában egyaránt. Az anyanemzettől elzártság és a környezettel való intenzív, sokszínű kapcsolat ad sajátos hangulatot és nagy változatosságot a táj népi kultúrájának. Talán ezért oly gyakoriak itt a tájházak, ezért olyan nagy a megőrzésre érdemes alkotások, a hagyományápoló együttesek száma. A településképek persze lassan egymáshoz hasonultak. A különbségek napjainkra kiegyenlítődtek, s csak az emberi lelkekben, viselkedésben, kultúrákban élnek tovább.

Sajátos jegy maradt az "ő"-zés a Dél-Alföld két legnagyobb városában. "Hírös város az Aafődön Kecskemét" - írja Petőfi, s ugyanezt önti dallamokba a legnagyobb magyar nótaköltő, Dankó Pista a "Szöged hírös város"-ról szóló dalában. A kecskeméti és a szögedi "nemzethez" tartozók - éljenek bárhol a világban - sosem tévesztik, hogy a mekegő nyelvhasználatot miként színesíthetik az e-k ő-re váltásával. Egy példával szemléltetve: a tű - "högyös"; a vidék - "högyes". A köznyelvben mindkét jelző egyformán "hegyes".

Forrás:http://www.vendegvaro.hu/geo?geoid=4